Mivel nem fejeztem be az utazásig tartó teendők felsorolását, így ott folytatom, ahol egy bejegyzéssel korábban abbahagytam.
Tehát a ruháim felétől meg tudok szabadulni a Garázsvásáron - gondoltam én :).
Ettől a perctől fogva viszont azon kezdett el járni az agyam, hogy dobozolni-dobozolni-dobozolni - tisztára Örkény István Tóték című drámájában éreztem magam :) azzal a kivétellel, hogy nem dobozokat gyártok, hanem gyártott dobozokba pakolok :).
Még jó, hogy korán kelők vagyunk, így nem okozott gondot a reggeli molyolásba beiktatni egy fél órás dobozolást. Kezdtem először is a gyönyörű vörösboros poharaimmal, majd jöttek a bögrék (nagy bögre rajongó vagyok, van is bőven mindenféle :)), és ezt követték a poharak. A napi limitem egy doboz volt. Nem tudatosan határoztam el, hogy naponta ennyi dobozt kell megtöltenem, de úgy voltam, ha minden nap ennyi cuccot el tudok rakni, akkor baj nem lehet, és simán el tudok készülni :). Hát igen, csak az utolsó napokon jelentkeztek az elpakolt eszközök hiánya miatt fellépő tünetek: nem volt már leveseskanál, nem volt fakanál, nem volt semmilyen edény, amiben a fagyasztó maradványait el tudtam volna készíteni :). Semmi gond, az ember lányának kreativitása ilyenkor is simán megmutatkozik: sütit sütni nyújtófa nélkül, simán lehet, üres borosüveg is tökéletes eszköz ilyenkor :) - ez a megoldás később, itt Málagában is hasznosnak bizonyult.
Óriási "kamrakisöprést" rendeztem, amit azzal kezdtem, hogy a fűszereket összecsomagoltam, és a párom hugának adtam jó pár konzerv és befőtt társaságában. Persze ennek a söprésnek az is részét képezte, hogy a lehető legtöbb alapanyagból készítsek ebédet vagy vacsorát. Muszáj volt vacsoráznunk, hogy ne kelljen az ennivalót kidobni - mert ugye ételt nem dobunk ki semmilyen körülmények között! Ez egy olyan aranyszabály számomra, amelyet soha nem szegek meg (legalábbis próbálok, mert ha mégis erre a csúnya dologra kerülne a sor, akkor azt érzem, hogy anyukám rosszalló tekintete kíséri mozdulataimat :)).
Őszintén elmondhatom, hogy ennek a kamrakisöprésnek köszönhetem az eddigi legfinomabb homemade bolognai (szerintem magyarosan inkább bolonyai) spagetti szószomat! Pedig mást nem csináltam, csak fogtam a fagyasztóban levő fél kiló darált pulykahúst, a két darab sárgarépát, két paradicsomkonzervet, egy fej maradék vöröshagymát, maradék oregánót, szárított bazsalikomot (a cserepeset már korábban hazavittem anyukám féltő gondoskodására bízva), sót és borsot. Na jó, azért nem egyben tettem ezt így fel főzni, szépen sorban haladtam az alapanyagokkal, közben pedig dobozoltam, mosogattam, és számoltam a hátra levő napokat :)).
Mivel az utolsó napra is maradt még bőven kaja, így úgy döntöttem, kedves munkatársaim meglepem egy össznépi falatozással. Jó sokára be is értem - egy másik bejegyzésben részletezem majd az utolsó munkanapom eseményit -, és körbekiabáltam, hogy akinek nincsen ebédje, vagy van, de nincsen kedve azt megenni, jöjjön és élvezze társaságomban utolsó ebédem fogásait.
Mondhatom, nagy tetszésnek örvendett ez az ötletem. Nagyon jó volt látni, hogy mindenkinek ízlik, amit készítettem, de inkább az a szimpatikus nekik, ahogyan tálaltam az egészet. Mikor leült mindenki, akkor az Indul a bakterházból csentem egy idézetet a "Jó étvágyat" helyett, ez pedig így hangzott: "Hunyjuk be a szemünket, oszt úgy falatozzunk!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése