Újból itt

Most néztem csak, hogy mikor írtam utoljára, 2015. októberében, az bizony nagyon hosszú idő, és igen nagy dolgok történtek. Ezekről szeretnék majd hosszabban írni, hiszen mostmár meg lehet osztani mindazt, amin átmentünk. Eddig azért sem osztottam meg senkivel semmit (még képeket sem), mert igen babonás vagyok, és úgy voltam, hogy ha már túlvagyunk a nehezén, akkor beszélhetek is róla.

Szóval: megszületett pici Villő december 24-én reggel 8 óra 43 perckor.
Nem mondom, hogy leányálom volt maga a szülés, de azt se, hogy egy rémálom. Túlvagyok rajta, és ez a lényeg :).
Na, de ezt megelőzte egy 9 hónapos közös albérlet, mely anyukának kevésbé, gyerkőnek annál élvezetesebb volt :). Azóta pedig szokjuk a közös kinti létet, amelynek minden napja gyökeresen eltér az előzőtől. Bár próbálok napirendet kialakítani, de ez inkább csak nekem napirend, kiscsaj ebből még semmit sem fog fel.
De hol is folytassam? Lehet az a legjobb, ha leírom gondolataim, gondjaim mind a terhesség mind a szülés és a gyermekgondozás terén. De ezt elsősorban nem azért teszem, merthogy most ez a divat, hanem azért, mert rájöttem, hogy jobb kiírni magamból, mint megbeszélni valakivel - szóval ez egy terápia lesz magamnak.

Tehát: valamikor 2015 áprilisában kezdődött a történet.
Nyelvsuliból igyekeztem haza, és szokás szerint útba vettem a helyi Lidl-t, hogy ott vegyek finom magvas kenyeret, mikor a padon, ahova a bringát szoktam lekötni, megláttam egy pár horgolt kiscipőt találtam. Valahol éreztem, hogy ez egy jel lehet, sőt, biztosra tudtam, hogy ez egy jel, de mivel már nem volt nálam pénz, ezért nem is rohantam aznap patikába, hogy vegyek egy tesztet. Megvártam a másnapot. És igen, ott volt a jel, hogy bizony-bizony, úton van a trónörökös.
Az óriási boldogsághullám elmaradt... helyette megszállt a kétségbeesés, de elemi erővel, mintha más érzés nem is létezne a világon.
Rettenetesen kétségbe estem, hogy akkor most hogy lesz, hova kell mennem, mit kell csinálnom, hogy nem akarok itt lenni, hogy haza akarok menni, hogy ezt egyedül nem csinálom végig itt az Isten háta mögött... stb-stb.
Persze azonnal elkezdtem agyalni, hogy mit és hogyan kellen, mit hogyan lehetne.
Na jó, de ezt még megelőzte a bejelentés a leendő apukának. Csabi kérdése: "Terhes vagy?" - no, mondom nagyobb örömet vártam :D. Egyébként meg nagyon de nagyon örült a dolognak, hiszen már ő is szeretett volna babát, és hát úgy nézett ki, hogy össze is jött :).
Szóval ezek után el kellett kezdeni megbeszélni a dolgokat, vagyis, hogy mit és hogyan fogunk intézni, egyáltalán mit kell intézni?
Az biztos, hogy eltelt jó pár nehéz nap, mire kitaláltuk, hogy mit csináljunk, de azt majd legközelebb írom le - hátha valaki hasonló helyzetben lesz Spanyolországban :).
Egy fotó azért illendő ide:

Rég volt :)

Nagyon szégyellem magam, hiszen szegény blogomat iszonyatosan elhanyagoltam, de! megvan rá az okom (nem, magyarázkodni nem fogok, nem szoktam).

Minden ember életében vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, ez így van az én életemben is, és ez alatt értem azokat a dolgokat is, amiket csinálunk, legyen az munka, hobbi, bármi. 100%-ig biztos vagyok abban, hogy ez így van a blogírásban is. Olyan lehet ez, mint a szerelem, van a rózsaszín köd, aztán az lecsillapodik, majd jön a napi rutin, és a kemény munka, hogy minden rendben legyen.
A blogírás is ilyen, minden kezdő irtózatosan lelkes, meg akarja váltani a világot, azonnal azt vízionálja maga előtt, hogy napi több száz kattintást hoz az írása, rengetegen fognak róla beszélni, és napi megélhetést biztosít ez a munka neki. Igen, én is így voltam vele :). Mindig azon pörgött az agyam, hogy milyen újdonságot, érdekességet tudok megosztani, és emiatt kezdtem úgy érezni, hogy lassan itt már nem lesz semmi, amire azt mondanám, hogy érdemes megírni. Majd jött a rettenetes nyár, amikor örültem, hogy össze tudtam magam reggelente kaparni, és nem döntött ágynak a hányás és az émelygés.
Bizony, a babavárás első 4-5 hónapja nekem valóban olyanra sikeredett, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva: rettenetesen rosszul voltam, nem lehet szavakkal körbeírni, hogy mennyire. DE! túl vagyok rajta, és érzem, hogy van kedvem mostmár tényleg mindent csinálni kezdve a tésztanyújtástól a továbbtanulásig :).

Az biztos, hogy az utolsó bejegyzést is nagyon nehezen tudtam magamból kipréselni, de mostmár írni fogok, kiírom magamból a gondokat, gondolatokat, hiszen egy nagyon izgalmas dolog elé nézünk Csabival, főleg úgy, hogy nem is Magyarországon vagyunk :).

Nemadomfel! Csakazértiskertészkedem!!!

Furcsán változik az ember ízlése ahogy öregszik, na jó, ahogy telnek az évek. Régen úgy gondoltam, hogy az álmom egy óriási belvárosi lakás a legmodernebb bútorokkal, elektronikai eszközökkel berendezve. Ma már ennek teljes ellentéte hoz lázba: nagy vágyam egy vidéki faluban, annak a szélén, sőt, inkább attól is távol egy csodaszép házikóban élni, melyben van egy hatalmas kert tele gyümölcsfával és egy óriási diófával, na és persze tartozik a kerthez egy lenyűgöző veteményes.
Erről az álmomról nem tettem le, soha nem is fogok, sőt, meg is kezdtem az előkészületeket, ugyanis itt, Málagában elkezdtem kertészkedni :) - na jó, csak korlátozottan. Bár akkora teraszunk van, hogy simán be lehetne vetni vetőfölddel, és egész évben ellennénk az itt termett zöldségekkel!
De visszakanyarodva, valóban elkezdtem kicsiben összeszedni a tapasztalatokat.
Még tavasszal, amikor otthon voltunk, anyukámmal karöltve bevásároltunk mindenféle zöldségmagot, elsősorban olyanokat, amelyeket itt nem lehet megtalálni, nem lehet megvásárolni. Így indultunk vissza a bőröndben rengeteg magyar paradicsom- és paprikamaggal, na meg az elmaradhatatlan fűszermagokkal.
Az egyik nyelviskolai csoporttársamtól, Igortól kaptam 2 db okoscserepet, melyet nagybátran töltöttem fel vetőfölddel, és vetettem be magokkal, és vártam és vártam és vártam. Míg egyszer csak megjelentek a kis pici, zöld csodák, az első palántakezdemények.
Azóta eltelt már jó pár hónap, annál több nap, még több történés, és a palántákból szép ültetvény lett - persze, ha én egy mesét mondanék, akkor így is lenne, de sajnos nem ez történt. Szegény kis virágaimat azonnal megtámadták a levéltetvek, meg valami fura kis fekete izék, melyek inváziója nem múlt el eredménytelenül.
Próbálkoztam retekkel, de fel kellett adnom, mert a levéltetvek erősebbek voltak :(. Kitéptem mindet, és helyette vetettem paradicsomot és répát, remélvén, hogy ők szívósabbak lesznek.
Ma már mondhatom, hogy semmi nem szereti ezt a klímát, egyszerűen semmi nem él meg vegyszer nélkül itt Málagában - sajnos :(. Én viszont nem fogom vegyszerezni azt, amit egyszer meg szeretnék enni.
Szóval nyár közepére ott tartok, hogy szerencsétlen paradicsomjaim úgy néznek ki, mintha megperzseltem volna őket öngyújtóval, a paprikák egy része megállt egy fejlődési szinten, a répák nem hajlandóak a bébirépa szerepből kilépni - szinte csak sikerről tudok beszámolni :).
Mivel minden reggel a teraszon fogyasztjuk el Napom-Csillagommal a nap legfontosabb étkezését, és pont rálátunk a "kertünkre", így minden nap konstatáljuk, hogy valamit nagyon elrontottunk, de hogy magunkat mentsük, abban megegyeztünk, hogy azok a fajták, amiknek magját én anno elültettem, azok az otthoni klímára vannak kikísérletezve, és még csak hírből sem hallottak 5 hónapos folyamatos 25 fok feletti meleget. Persze, mire erre a megállapításra eljutottunk, addigra igen sok teóriát gyártottunk, én végigolvastam az összes neten fellelhető Bálint gazda nevéhez kapcsolódó írást, sok okosságot is tanultam, de egyik sem mondott arról semmit, hogy hogyan lehet szép konyhakertet kialakítani Málagában!
De nem adom fel! Soha! Csak egyelőre pihentetem a témát, folyt köv majd otthonról, jövőre :), addig is jöjjenek képek a csodaszép konyhakert jelenlegi állapotáról:

Ezek a paprikák tartják még magukat (őszintén nem értem, de ők jól érzik magukat):

A bazsalikomjaim, lassan már két hónapja vetettem őket, de képtelenek felnőni, és valami kis izék fehérré rágják őket:

A csodálatos paradicsomok - no komment:

Balról sorba: paradicsom nyúlvány egy másik cseréből, sárgarépabébik, koktélparadicsom - szintén gutaütött, felnőni képtelen paprikák:

Kiállításon jártunk

Igen, kiállításon jártunk, méghozzá egy kortárs művész kiállításán.

Szeretek múzeumokba járni, de mindig rájövök, hogy hozzám közel a klasszikus művészet áll, a mai modern, kortárs világ olyan messze van tőlem, mint most Budapest. Sajnos nem tudom a koncepciót megérteni, hiába olvasom el a magyarázatot, a művész életrajzát, a körülményeket, valahogy nem állnak a részletek egésszé... Bár valahol pont ez a lényege a kortárs művészetnek, vagyis, hogy azt és úgy ért bele az adott képbe, alakzatba a látogató, ahogy épp a kedve, a hangulata, a napszak adja.

Készítettem pár képet, íme (bár sokaknak ismerős a név: Obey, ami egyben egy gördeszkás márka is, és igen, van kapcsolat a márka és a művész között :) ):


ez a kép graffiti formájában is díszíti az egyik épületet Málagában:

sok történelmi személy felismerhető:

a kiállítás témája a béke és a háború viszonya:

sok a vörös csillag:

Következő bejegyzésemben kirándulok egy kicsit a környéken, természetesen sok-sok fotót hozok:).

Egy családi látogatás margójára

Most valóban nagyon sok időt kihagytam az utóbbi bejegyzés óta, de megvan az okom rá.

Mikor utoljára írtam, akkor rengeteg dolog történt az életemben: egy következő szintre lépett a kapcsolatunk, mivel összeházasodtunk, és ez még csak jobb lesz - de erről majd, később, nem most, nem ma :). Elkezdtem intézni a kinti papírjaimat, a lakhatási igazolást, orvosi papírokat, mindent egyes-egyedül, senki nem segített, ami végül is büszkeségre adhat és ad is okot.

Majd egy hetes visszarázódást követően jöttek anyuék látogatóba hozzánk 7 napra. Ami annyira de annyira gyorsan eltelt, hogy az hihetetlen, mondhatom, hogy fáradtabban mentek haza, mint ahogy jöttek :). Mi igyekeztünk izgalmassá tenni a nyaralásukat, úgy gondolom, hogy ez sikerült is :).

Kezdjük azzal, hogy anyukánknak már vasárnap reggel 8-kor kezdődött a kirándulás, ugyanis fel kellett Budapestre utaznia. Majd' 3 órás út után meg is érkezett, ezt követte kb. 1 órás Pest átszelése, egy kis pihenés, majd délután fél 2-kor indulás a reptérre. Fél 5-kor startolt a repülő, pont időben, és este 8-kor landolt Málaga repterén a 3 nagyon várt rokonommal :). Hál' Istennek, minden rendben volt az úton, anyu sem lett rosszul, sem Ildiék, csak - ahogy mondták - már nagyon unták a 2. óra után magukat; hát igen, valahogy az a repülő nem akar gyorsabban menni, és olyan, mintha csak egy helyben toporogna :). Szegényeknek még egy órát kellett ezt követően utazni, mert valahogy nem sikerült időben elkapnunk egy buszt sem, szóval vártunk és vártunk és vártunk, és én már majdnem eljutottam a hiszti kezdetéig, de akkor, végre, megérkeztünk a lakásba. Gyors rendezkedés, pakolás, ágyfújás és igazgatás, vacsora, és alvás.

Hétfőn indultunk is városfelfedező túrára. Az idő kissé meleg volt, és nagyon de nagyon sokat gyalogoltunk, amit már én se nagyon bírtam, szegény anyukánk pedig szinte rosszul is lett. De a nap fénye az volt, - nem nekem, Ildiéknek - hogy első állomásunk a Primark volt, ahol anyukánknak is vettünk egy nagyon nőcis kalapot meg napszemcsit. Na persze, meg fotózkodtunk az óriási papagájvirágok előtt :D. Ez a nap nagyon hosszúra és fárasztóra sikerült, úgyhogy jólesett a pihenő a hűvös lakásban, Ildiék persze felavatták a medencét és barnították kissé hófehér habtestüket :).

Másnap anyut felnyaláboltam és elvittem a botanikus kertbe, mondván Ildiéket úgy sem érdeklik a gazok :). Az idő szintén nagyon meleg volt, és épp ezért nagyon jól esett a fák hűvös árnyékában sétálni, virágokkal, növényekkel ismerkedni. Anyunak nagyon de nagyon tetszett, nekem is, de elég gyorsan elfáradtunk, és 3 órás séta után elindultunk vissza. Ildiék nagybevásárlást tartottak ismét a Primarkban :D.

Képek, amik a botanikus kertben készültek anyuról:

















Szerda-csütörtök-péntek mondhatni pihenéssel telt egy kis városnézéssel, piacozással egybekötve. Péntekre szabad utat hagytam a vendégeknek, mentek pénzt költeni :). Haza is állítottak rengeteg fincsiséggel, szuvenírrel, és természetesen ruhával :).

Szombatra kirándulást terveztünk, el is indultunk Antequerába vonattal. Nagyon bizakodóak voltunk, a mosoly viszont akkor fagyott le az arcunkról, amikor a vonat a nagy semmi közepén megállt. Akkor fogtuk fel, hogy a város, ahova készültünk, kb. 20 km-re van a vasútállomástól, íme:

Kb. egy fél órás netezés, vitatkozás, agyalás után úgy döntöttünk, taxival megyünk be a városba. Ami vicces az egészben, és amiből látszik, hogy a magyarok leleményessé nem ismer határokat az az volt, hogy az egész városban nem volt olyan taxi, amibe 5 fő elfért volna, és a taxisok számára elképzelhetetlen volt, hogy öten be tudunk zsúfolódni egy autóba. Egyszerűen nem, nem lehet, ha otthon vagyunk, szerintem ez nem okozott volna problémát :(. A lényeg az, hogy beértünk a városba, ami tényleg nagyon szép volt, de iszonyatosan fülledt, meleg idő övezte a sétánkat. Felmentünk a fellegvárba, bementünk egy templomba, láttunk belülről egy bikaviadal-arénát, szóval sok-sok élménnyel lettünk gazdagabbak, és hulla fáradtan, izzadtan, büdösen ( :D ) indultunk vissza taxival a vasútállomásra.

Pár fotó Antequeráról:

a háttérben a fellegvár:




a fellegvárban:




anyukánk nézelődik:




látkép a városra:




tipikus andalúz település:




a fellegvárban:














egy kis ebéd:













így néz ki belülről egy aréna:



A vasárnap már pihenéssel telt, mindenki olyan volt, mintha az El Caminót tette volna meg 2 nap alatt. És közben a lelkünkben már készültünk a szomorú búcsúra, ami nagyon hamar be is következett :(. Sírni nem akartam, de nem tudtam magam tartani :(. Nagyon rossz volt, hogy elmentek, olyan jó volt, hogy itt voltak velünk. Mondhatom, hogy talán mostanra szoktam meg ismét, hogy egész nap egyedül vagyok, hogy egyáltalán nincsen társaságom.

Kirándulni mostmár szinte csak lélekben és neten fogok... De már nagyon várom, hogy karácsonykor hosszabb időre otthon lehessünk, és hogy jövőre hazaköltözzünk, mert ennyi volt, tovább nem maradunk...

Egy hét alatt mennyi minden történt :D

Bizony, egy hetet voltunk otthon, és mégis annyi dolog történt, hogy egy hónap sem lett volna elég.
Kezdtük azzal, hogy szerettem volna születésnapomon otthon lenni, lehetőleg Budapesten vagy a környéken, és úgy, hogy nem rohanunk sehova, csak élvezzük a napot együtt. Ez hál'Istennek sikerült is, hiszen Gödön voltunk, sétáltunk a Duna-parton, majd vacsoráztunk a kedvenc éttermemben Kismaroson. Az egész nap nagyon jó volt, teljesen feltöltött lelkileg, ez már nagyon kellett, mert kezdett megint lehúzni a sötét oldal :).
Természetesen a megelőző napokban rohangáltunk, ügyeket intéztünk, orvost látogattunk, így már nagyon kellett az 1 nap szünet mindkettőnknek, és ez sikerült is.
A hetet folytattuk még egy legénybúcsúval - ez mondjuk csak Csabinak volt fárasztó, nekem nem :). Majd pénteken bútorszállítás következett Budapestről Öcsödre esőben, délután italbeszerzés, eligazítás, majd pedig félholtan ágybazuhanás. Aludni nem tudtam olyan jól, mert túlzottan fáradt voltam az elmúlt napok eseményei miatt, de azért sem, mert kissé aggódtam, hogy másnap, vagyis szombaton minden rendben lesz-e, mindenki ideér-e időre, az eső eláll-e, stb. Hogy miért is? Hát azért, mert szombaton, azaz május 23-án 11 órakor Csabival összeházasodtunk az öcsödi anyakönyvvezető előtt :).
Sokszor feljött már közöttünk ez a téma, de órákat nem beszélgettünk róla egyszer sem. Mindketten azt szerettük volna, ha nagy felhajtás nélkül, szűk családi és baráti körben mondjuk ki az igent, és utána egy közös ebéd, vacsora teszi fel a koronát az eseményre. Úgy alakult, hogy ez össze is jött, nekem nagyon tetszett, Csabi is így nyilatkozott, és a kedves násznép is meg volt elégedve. Mivel nem voltunk sokan, így anyuéknál tartottuk az ebédet, ami esetünkben igazi jászkun lagzis menü volt háromféle szárnyasból készült húslevessel, birkapörkölttel és házi savanyúsággal, illetve sok-sok házi süteménnyel.
Minden jó volt, nem is lehetett volna jobb. Nem kell felhajtás, nem kell rengeteg kidobott pénz, felesleges idegeskedés, azt meghagyom másnak, nekünk a legfontosabb, hogy ezt szerettük volna, hogy hivatalosan is egy pár legyünk, és megtettük különösebb szervezés nélkül mindösszesen 3 hét alatt, és külföldről! Ezúton köszönöm meg anyukámnak, aki nagyon de nagyon sokat segített nekünk, és isteni finom húslevest főzött!
Következzen egy-két fotó,

Csabi áldást oszt:

utolsó csók a házasság előtt :)

gyertyagyújtás:

koccintás:

házasok:

a násznép:

szerencsecsont eltörése - én nyertem:

a násznép egyik fele ebédel:

Egyébként hamarosan folytatom a város bemutatását :).

Food fesztivál Málagában

A múlt hét végén, vagyis május 8-9-10-én, ételfesztivál volt Málagában. Az ötlet meg is tetszett, el is indultunk felfedezni ezt az eseményt. Andalúz ebédidőben indultunk el, tehát nem a kelet-európai 12:00-kor, hanem 1 óra után. Ezzel nincs is semmi baj, az viszont már igen furán vette ki magát, hogy alig voltak emberek, a standokon semmi kaja nem volt, szinte csak sört lehetett inni. Azzal meg az volt a baj, hogy nem volt nagy (!) pohár, csak kicsi 2 dl-es :).

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem a kajafesztivál az azt jelenti, hogy tömött sorokban állnak az emberek az egyes bódék előtt, lehet csipegetni, nézelődni, stb, itt viszont semmi ilyet nem láttam.

Hm, kissé csalódtam...

A képek önmagukért beszélnek:

az árak:

készült Csabis kép is, de azt mondta, hogy nem oszthatom meg, mivel nem tetszik magának :D :D :D